Sötét, borús délután volt. Sten feszülten csapkodta a billentyűzetet. Már bánta, hogy történelemórán elvállalt egy kis házidolgozatot, a puritánoknál oly népszerű boszorkányüldözésekről, ugyanis hiába görcsölt a gép előtt már órák óta, csupa olyan anyagot talált csak, amiben a salemi történéseket tagtalták. de ő valami mást akart. Valami ismeretlent, valami izgalmasat. Azok a szerencsétlen lányok Salemben! A vak is látja, hogy nem voltak valódi boszorkányok! Sten olyan dokumentumokat keresett, melyben hihető, hogy az alany tényleg boszorkánykodott. VALÓDI banyát akart, VALÓDI rémségeket, VALÓDI ráolvasást, VALÓDI kígyóhájból és denevérszőrből kotyvasztott VALÓDI varázstrutyi VALÓDI receptjeit.

Bosszúsan felpattant. Ez így nem fog menni. Ciki. Elkövette azt a hibát, hogy elszólta magát az osztályban, micsoda fantasztikus IGAZsztorit fog ő majd írni, így persze máris nyakán a kés - azt KELL írnia, különben a többiek csúnyán kiröhögik. Egyébként sincsenek túl jóban az osztálytársaival, szóval egy kis plusz csesztetés nagyon nem hiányzik.
És persze Lana.

Lana gyönyörű. Porcelánfehér bőre, fenékig érő, hollófekete hajzuhataga, arisztokratikus finomságú vonásai, szinte türkizszínű zöld szeme, melyet oly kevesen pillanthatnak meg, hiszen mindig lesütött szemmel jár. Oly szótlan, oly éteri... Sten szíve csordultig telt titkolt érzelmeivel, valahányszor Lana jutott eszébe. A lányt szinte levegőnek nézték. Senki nem beszélgetett vele sosem. Mindig egyedül járt. Nem mintha kerülték volna, vagy utálták volna, csak valahogy mintha nem is lett volna jelen. Sten nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna valakivel beszélni, vagy legalább ránézni. Úgy vélte, valószínűleg ő lehet az egyetlen, akire Lana valaha is ráemelte pillantását.

Ó, az a pillantás! Sten akkor úgy érezte, megmozdul a föld is alatta. Térdei nem akarták megtartani, egész teste beleremegett abba a szemvillanásba. Azóta mindig Lana járt a fejében.

Már a neve is ... Lana... Lana... Lana... Mennyi kecs és mennyi báj.
Mielőtt elbambult szájából elcsöppent volna a nyál, megrázkódott, feltápászkodott a fotelből, amibe belerogyott, mikor Lana alakja felvillant benne, és kiment a konyhába.
Egy pohár vizet kortyolgatva visszaült a gép elé, és elgondolkodott, mit is kéne tennie. Könyvtár. Hát persze. Csak van valami régi, poros könyv, mint a horrorfilmekben, a titkok hordozója... Elégedetten elvigyorodott.

A könyvtáros sokkal inkább volt kíváncsi, mint készséges. Bosszantóan ott toporgott körülötte, mintha a polcokat rendezgetné, de egyfolytában feléje pislogott. Tán azt hiszi, el akarom lopni a könyveket? Sten igyekezet úgy ülni, hogy ne bámulhassa a fickó.
Hat könyv volt előtte. Sovány kis zsákmány, de hátha. Sorra lapozta őket, keresve valamit, ami megragadja, ami elindítja az igazság felé.

- Nyolc óra van. Zárunk. - A könyvtáros hangja mintha álomból riasztotta fel. Szédelegve rázta meg a fejét. Elaludtam volna? Zavarodottan állt fel, és tétova mozdulatokkal kezdte összeszedni a szerte heverő könyveket. A könytáros sietve nyúlt az egyik felé, és már csapta is össze. Sten azt hitte, káprázat játszik vele. Mielőtt a könyvtáros elviharzott volna a könyvekkel, Lanát pillantotta meg. A többszáz éves könyv egyik képén. Egy pillanatra kihagyott a szívverése. Tökéletesen biztos volt benne, hogy nem tévedett. Vannak folgok, amikben bizonyosak vagyunk.

Egy percig is bénultan állt, mire rájött, hogy a könyvtáros elvitte azt a könyvet, és hogy ő nem is tudja, melyik volt. Mire eldöntötte, hogy visszakéri, kikölcsönzi, a könyvtáros férfi már a helyén ült, a pultban.
- Elnézést! Szeretném kikölcsönözni az egyik könyvet!
- Fiatalember, mint említettem, zárunk.
- Igen, igen. Kérem, csak az egyik könyv. Az nagyon kellene nekem!
- Na jó. - mondta a férfi. - Melyik? - és eléje tolta az előbb összekapkodott könyvkupacot. Sten már nyúlt volna felé, de hopp, hisz ez csak öt könyv.
- Ez csak öt könyv.
- Igen. Öt.
- De az előbb még hat volt.
- Nem, fiam, öt könyvet adtam ki neked. Melyiket szeretnéd?
- De nem! - Sten izgatottan már szinte kiabált. - Hat volt! Tudom!
- Nézd, nem érek rá erre. Nekem is van családom. Nem vagyok köteles azon vitatkozni veled, amiben biztos vagyok. - a férfi idegesnek tűnt. - Kell valamelyik, vagy sem?
- Nekem AZ a könyv kell. - motyogta Sten. Nyilvánvaló, gondolta, hogy a férfi nem akarja neki odaadni. Eldugta valahová.
- Menj szépen haza. Csak álmodtad te azt a hatodik könyvet. - a könyvtáros megnyugtatóan, szinte szelíden mondta. Felállt, eltette a pult alá a könyvkupacot, és lekapcsolta a lámpát az asztalán, majd a kezében a kulcsokkal megállt a kijáratnál, várva, hogy kiengedhesse az aznapi utolsó olvasót, Stent.
Sten kisomfordált az könyvtárból.