Amint a kijárathoz ért, szinte arcul csapta a hűvös novemberi szél.

- Milyen különös érzés – gondolta még mindig kissé álomittasan -, hiszen délután még nem volt ennyire hideg, most pedig olyan minden, akár egy nyári jégeső után.

Kezeit zsebre vágta, arcát lehajtotta, úgy indult el, miközben gondolatai nem hagyták nyugodni.

Folyamatosan előtte volt a könyvbeli kép és Lana arca, és az egész szituáció annyira hihetetlennek tűnt, hogy izgatottsága nem hagyott alább, sőt. Érezte, ahogy szíve hevesen ver, szinte a torkában dobog , hirtelen megszédült…

Nem bírta kinyitni a szemeit, pedig nagyon igyekezett. Mint ha mázsás kövek nehezednének pilláira, úgy érezte, s kezeit is hiába próbálta mozdítani. Ahogy lassan eszmélt, megmozdította ujjait. Megérezte a kötél szorítását csuklóján, ám mindezt végtelen nyugalommal vette tudomásul, amit maga sem értett. A helyiséget, ahol feküdt, édeskés illat terítette be, s mindezt egy jóleső melegség kísérte. Próbálta megfejteni mi az,aminek ennyire intenzív lehet az illata, s miközben erre koncentrált, lassan, szinte maguktól , kinyíltak a szemei,most már minden erőlködés nélkül.

A félhomályban eleinte szinte semmit sem látott, de ahogy szemeivel megszokta a fénytelenséget, lassan kirajzolódott a szoba, melynek egyik sarkában kapott helyett.

A szoba közepén álló hatalmas asztalon egy üstnek látszó edény állt, melyből kavarogva szállt a plafon felé a gőz, s az egész felett ott állt Ő…

Sten felsikoltott meglepetésében, a hang, mely torkából felszakadt, számára is ismeretlen volt, úgy érezte, mint ha már nem lenne önmaga.