Első pillanatban kukksötét volt, aztán lassan előderengett a helyiség képe, ahogyan szeme megszokta a sötétet. Addig megmoccanni sem mert, mert félt, hogy lever valamit, vagy megbotlik.

Kivette már a kilincset, amit még mindig görcsösen szorított, a kis asztalkát az egyik sarokban, a hatalmas, mit hatalmas, orbitális méretű kristálycsillárt, mely szinte eluralta a szobát és szemben két ajtót.

Elengedte végre a kilincset és tétován tett egy lépést előre. Megreccsent a lába alatt az ódon parketta, s mintha valami jelre, hirtelen mindenhonnan apró neszek hangzottak fel. Megnyikordult az asztalka lába, aprókat csilingelt a csillár, s mintha surranó hangok jöttek voltak a falakból.

Sten elbizonytalanodott. Pontosan emlékezett a tavalyi borzalmakra, s nem volt benne biztos, hogy újra hajlandó és képes efféléket magára vállalni.

– Talán jobb lenne nappal visszajönni. Esetleg nem egyedül. – gondolta, s ezzel elhatározásra is jutott. Visszalépett, a kilincsért nyúlt.

Eltelt pár másodperc, mire felfogta, hogy vakon tapogatózik valami után, ami nincs ott. Nincs ott a kilincs, ahol lennie kellene. Nincs ott az ajtó sem. Összefüggő fal volt ott, ahol egy perccel korábban belépett.

Pánikba esett. Végigtapogatta, ütögette, végül dörömbölte a falat, keresve az ajtót. Az ajtót, aminek ott kellene lennie, amin keresztül kiszabadulhatna ebből a baljós házból.

Mikor kimerült az üvöltözésben és tombolásban, sírva csúszott le az egyik sarokban guggolásba. Először szorosan behunyta a szemét, hogy ne kelljen szembesülnie rabságával, aztán eszébe jutott, hogy így észre sem veszi, ha valami veszélyes megközelíti, hát gyorsan kinyitotta szemeit. A rettegés ezen a ponton átfordult – immár harcolni akart, kiverekedni magát mindenáron az újabb rémálomból. Körülnézett, hátha talál valami fegyverként használható dolgot. Ekkor csendes nyikorgással, lassan, szinte centiméterről centiméterre kinyílt az egyik szemközti ajtó…