A hallban lebegő pókhálók, mindenfelé porcicák fogadták, csorba, láthatóan hosszú ideje nem használt lépcsőfokok vezettek az emeletre. Dohos volt a levegő, és ez egyre kiváncsibbá tette Sten-t, mert hiába, az a tábla nagyon izgatta a fantáziáját és nem tudta összeegyeztetni magában a jósda-lakatlan ház-lebbenő függöny hármast.

Valami van itt a háttérben, s rá kell jönnie erre.

Jobbra nézett, s egy hasonlóan régen használt, de berendezett dolgozószobát látott, melyben az ablak előtt egy íróasztal állt. Meglehetősen robosztus darab volt, amolyan tekintélyt parancsoló, mögötte szintén nehéznek tűnő karosszék, rajta pedig egy jósdához méltó eszközök.

Fekete posztó, kártyapakli, néhány szem hosszúkás, száraz termés elszórva s egy üveggömb. Nem akart belenézni, de nem bírta elfordítani a tekintetét. Pedig tudta, hogy ez az a helyiség, amely ablakát kívülről látta s ahol meglebbent a függöny, tehát körül kell néznie, mert valaki van itt.

Kell lennie ebben a szobában valakinek, hisz egy ember leselkedett az ablakon át.
Ugye egy ember volt?
Ugye?

Nem tudta levenni a szemét a gömb csillogó, már-már bántó fényességéről. Közelebb lépett s látta a lassan, de határozottan kirajzolódó képet benne. Földbe gyökerezett a lába.

Nem volt egy besz@ri gyerek, de most úgy érezte, hogy nagyon nincs keresnivalója itt, csakhogy nem volt képes elfordítani a fejét és csak nézte a képet.